TRIMITE PRIN

Cultura populară scrisă

Publicare: 2010-11-29
Autor: KESZEG Vilmos
Tradus de: LŐRINCZ József



Termenul de cultură populară scrisă (sau scriere cotidiană) indică o anumită arie a utilizării scrisului şi a culturii scrise. Mai precis, este vorba de utilizarea scrisului în viaţa cotidiană, din proprie iniţiativă, în cadru neinstituţional, într-o formă învăţată în afara instituţiilor educaţionale. Fac parte din această categorie produsele scrisului neprofesionist, naiv, cu caracter particular; gesturile şi ritualurile legate de scris şi utilizarea lui; obiectele şi uneltele tehnice; mediul în care se foloseşte; atitudinile faţă de scris şi de textele scrise; motivaţiile şi funcţiile scrisului şi ale cititului; structurile cognitive şi relaţiile sociale produse; cunoştinţele, tradiţiile şi credinţele referitoare la scris.

Utilizarea scrisului a fost determinată de mai mulţi factori: tradiţiile sociale, tradiţiile religioase, şcoala, învăţământul public, migraţia, dezvoltarea aparatului administrativ, comerţul, mentalitatea. Istoria folosirii scrisului este marcată de o serie de revoluţii: apariţia tiparului în secolul al XV-lea, procesul de alfabetizare din secolele XVI-XIX, extinderea cititului în secolul al XIX-lea, schimbările majore din domeniul comunicării, multiplicara şi scrisul electronic în secolul al XX-lea. Pe lângă rolul tradiţional jucat în administraţia de stat, în viaţa ştiinţifică şi artistică, scrierea a avut o contribuţie importantă şi la consolidarea sistemelor valorice pe plan local (legi săteşti), în economie (legile breslelor, registre contabile), în stabilizarea relaţiilor sociale (inventarul dotei, testament), în redactarea cunoştinţelor şi a tradiţiilor (însemnări manuscrise), în petrecerea timpului liber (scrisul amator), în structura vieţii cotidiene (comunicare). Începând cu secolul al XVI-lea, scrierea s-a răspândit în rândul tot mai multor categorii sociale (iobagi, ţărani, muncitori, populaţie rurală, femei, copii). Alfabetizarea a facilitat urmărirea ştirilor din ziare, citirea almanahurilor, precum şi a publicaţiilor de popularizare a ştiinţei. Din secolul al XVIII-lea şi birocraţia a îndemnat mulţimile să utilizeze scrisul. În secolul al XIX-lea fenomenul migraţiei s-a generalizat, scrierea devenind o modalitate de contact esenţială. Răspândirea scrierii a influenţat atât reproducerea, cât şi lichidarea inegalităţilor sociale, organizarea şi utilizarea cunoştinţelor, autoreprezentarea individului, transformările sensibilităţii istorice, obiceiurile de menţinere a contactelor, relaţiile dintre limba scrisă şi vorbită, calitatea lor, statutul culturilor locale, organizarea mediului ambiant, structura spaţiului public. Prin utilizarea scrisului, s-au activat diferite semnificaţii sociale: prestigiul scrierii şi al cititului, al scrierii şi al analfabetismului, al scrierii de mână şi al tiparului, al limbii materne şi al celei oficiale, scrierea de tip masculin şi de tip feminin. Formele scrierii, respectiv ale utilizării ei pot fi variate: scriere creativă, copiere, compilaţia, ciorna, scriere activă şi pasivă. Folosirea scrisului este legată de diferite roluri şi statusuri formale sau informale. Textul scris poate apărea în context relevant sau irelevant, primar sau secundar. Scrisul are o serie de funcţii: magice, religioase, informative, comunicative, de autoexprimare.

 

 

Cercetarea istoriei scrisului, iar în cadrul acesteia, a culturii populare scrise a început în prima jumătate a secolului al XX-lea (Hajnal 1921, 1933; Várkonyi 1943, 2001). Cercetările din România au avut ca temă alfabetizarea (Sipos 1980; Pál 1996), istoria scrierii şi cititului (Dankanits 1974; Jakó 1976, 1977), inscripţiile de pe clădiri (Kelemen 1945; Entz 1994), sistemele de scriere (scrierea runică a secuilor: Ferenczi-Ferenczi 1979; Ráduly 1995, 2004), semnele scrise ale ceangăilor (Kós 1994), criptografia (István L. 1999), simbolurile utilizate de Lábán pentru înregistrarea paşilor de dans (Könczei 2002), semnele de proprietate (Kabay 1978), arhivele familiale (László Gy. 1943; Bözödi 1944; Imreh 1960; Kós 1977, 1977a, 1978, 1998, 1999; Keszeg 1998; Becze 2001), sistemul de scriere populară (Keszeg 1997a, 2008; Keszeg szerk. 1999; Vajda 2006), memoriile (Tóth 2006, 2007; Keszeg 2007; András 2008; Berekméri 2008), practica scrierii la scriitorii amatori (Keszeg 2006; Keszeg szerk. 1999a; Farkas 1999; Jakab 1999; Major 1999; Faragó - Hála 2000; Nagy 2007; Kiss 2010), înscrisurile din albumele de amintiri (István 2003, 2003a).

1. Prezenţa scrierii populare în ritualuri a fost constant documentată de poezia populară din secolele XVI-XVIII, de literatura etnografică din secolul al XIX-lea, de manuscrisele ţărăneşti care au început să apară în secolul al XIX-lea. Poezia nunţii e creaţia specialistului local (vornicul, învăţătorul, preotul, poetul popular), în timpul ceremoniei e prezentată de vornic, iar poeziile sunt păstrate în cărţile vornicilor. Poezia vornicului îi salută şi îi prezintă pe participanţii la nuntă, prezintă mâncărurile festive, realizează schimbarea de status a tinerilor, canalizează sentimentele, conduce ritualul. (Pentru poeziile, cărţile vornicilor, vezi Keszeg 1991: 17-72, 2008: 188-202; Fazekas 2000; în monografiile dedicate obiceiurilor vezi pentru Trei Scaune Konsza 1957: 419-437; pentru Călata Nagy 1984: 107-119; Vasas-Salamon 1986: 356-407; pentru Ţara Bârsei Seres 1984: 424-466; pentru Sândominic-Ciuc Balázs 1994: 278-336; pentru Ozd Horváth 1971: 121-139; pentru Scaunul Secuiesc al Arieşului Keszeg 2004: 232-234). Textele rituale scrise ale înmormântărilor sunt poeziile de rămas bun, necrologurile, inscripţiile de pe coroanele de flori, de pe monumentele funerare. Funcţia comună a acestui grup de texte este construirea, prezentarea şi eternizarea memoriei celui decedat, prezentarea familiei îndoliate, a legăturilor genealogice, transferul memoriei celui decedat (Keszeg 2000, 2002, 2002; pentru regiunea Homorodului, Balázsi 2000; pentru Scaunul Secuiesc al Arieşului, Keszeg 2004: 292-328; Fodor 2008; pentru regiunea Târnavelor, Adorjáni 2006). Forma manuscrisă a necrologului e cunoscută din secolul al XVII-lea, iar cea tipărită, din secolul al XIX-lea (Keszeg 1999, 2008: 202-213; Deák 1999; Salló 2007).

Poezia de adio a fost, în secolele XVI-XVIII, un accesoriu al călătoriilor din perioada de studii universitare, a peregrinărilor. În a doua jumătate a secolului al XVIII-lea au apărut cărţile de amintiri, tipice pentru clasa de mijloc. Perioada lor de glorie a fost legată de sentimentalism, de spiritul stilului Biedermeier. Cu timpul, notele din paginile de album au devenit o parte integrantă a sferei familiale, a vieţii de societate, în primul rând în cultura feminină. În cultura ţărănească ele au apărut în a doua jumătate a secolului al XIX-lea. În prima jumătate a secolului al XX-lea, poezia de adio trece în cultura bărbaţilor încorporaţi în armată, iar de la jumătatea secolului al XX-lea, în subcultura tinerilor din gimnazii sau şcoli elementare. Scrierea unei poezii de adio este un gest ritual de despărţire, imortalizând perioada petrecută împreună (vacanţă, serviciu militar, ciclu de studii). Albumul prezintă în mod selectiv mediul social al proprietarului, poziţia socială, canalizează emoţii şi idei, legând evenimentele de sentimente şi idei. Odată caietul închis, el începe să trăiască o viaţă proprie, fiind o formă de memorie expusă, de multe ori fiind transmis din generaţie în generaţie. Textele acestor caiete se află undeva între cultura de elită (lirică, filozofie, religie), cultura de consum (şlagăre, cântece, reclame) şi cultura populară (Keszeg 1991: 73-194, 1991a, 1997, 2008: 214-222. În culegere: Zsigmond-Palkó 1996: 85-95.).

2. Secolele XVI-XVIII au produs o reglementare mai aprofundată a convieţuirii, a legilor. Între 1872-1934 au apărut cele opt volume ale culegerii de documente secuieşti din secolele XIII-XVIII (Szabó-Szádeczky-Barabás 1872-1934), cu o nouă serie începută în 1983, cuprinzând documente din secolul al XVI-lea (Demény - Pataki -Tüdős 1983-2004). Scrisoarea de zestre şi testamentul sunt forme ale contractului din cadrul familiei. Redactarea lor era reglementată prin legi din secolul al XVII-lea. (Pentru date referitoare la istoria testamentelor: Tárkány Szücs 1961. Pentru cercetarea scrisorilor de zestre: Kós 1977; Gazda 2002, 2003, 2005; Szőcsné Gazda 2006. Pentru testamente: Zsók 1999; Deák 2003; Kovács Kiss 2004.) Legile viilor au fost redactate între secolele XVII-XIX, iar din secolul al XVIII-lea au intrat în vigoare legile referitoare la exploatarea pădurii (Csoma 1993). Cel care a prelucrat practicile de legiferare a regulilor convieţuirii din comunităţile rurale secuieşti a fost Imreh István. Legile publicate sunt din perioada 1581-1846. Ele codifică deciziile luate de adunarea sătească, instituţia supremă a comunităţii autonome. Legile săteşti reglementează asigurarea liniştii, straja, stingerea incendiilor, primirea preotului şi a învăţătorului, pedepsele pentru încălcarea normelor de convieţuire, recuperarea pagubelor, împărţirea bunurilor comune, ordinea păscutului, utilizarea pământurilor şi a pădurilor comune (Imreh 1983).

3. Transcriera cunoştinţelor utile în caiete manuscrise a început în secolele XVII-XVIII. Culegerile de poezii şi cântece, codicele sunt scrise de mână, în format de carte. Au devenit cunoscute sub numele de cărţi de cântece manuscrise sau versuri manuscrise. De obicei conţin versuri ale unor cântece, mai rar şi notaţia muzicală, creaţii literare în versuri, precum şi diferite menţiuni cu conţinut variat. Aceste caiete au fost răspândite până pe la sfârşitul secolului al XIX-lea - începutul secolului al XX-lea. Preferinţele persoanei care începea caietul determinau structura şi conţinutul lui. Caietele manuscrise de cântece erau începute de obicei de fete sau de băieţi în timpul stagiului militar, eventual după terminarea lui. Culegerile se îmbogăţeau pe parcursul deceniilor şi erau păstrate în familie. Conţinutul lor consta atât din tradiţia populară locală, respectiv din repertoriul popular al altor regiuni, cât şi din cântecele difuzate de tipărituri şi mai târziu de posturile de radio. Catalogul „cărţilor de cântece manuscrise şi al manuscriselor versificate" din secolele XVI-XIX a fost publicat de Szabó T. Attila în 1934 şi 1941 (Szabó 1934, 1941). „Bibliografia cărţilor de cântece manuscrise şi a culegerilor de poezii maghiare" din perioada 1565-1840 a fost editată de Stoll Béla în 1963 (Stoll 1963). Faragó József (Faragó 2000) a publicat descrierea unei cărţi de cântece din Homoródalmás (Mereşti, jud. Harghita)

Bazată pe tradiţii mai vechi, carneţelul militarului a devenit popular în perioada împăratului Franz Josef. Autorii acestor caiete manuscrise sunt militari, bărbaţi trimişi pe front. Pe parcursul copierii textelor, autorii se identifică cu textele care prezintă viaţa de militar, cu atitudinile, sentimentele, ideile prezentate în ele. Atitudinile tipice sunt, pe lângă atacurile la adresa împăratului şi a sergenţilor, camaraderia, dragostea de patrie şi de familie. Un alt fond al textelor îl reprezintă cântecele (populare), poeziile de adio învăţate încă acasă sau copiate din caietele camarazilor, scrisorile adresate membrilor familiei (unele în versuri), descrierile evenimentelor de pe front sau din viaţa militară, creaţiile proprii.

Formele tipice ale caietelor manuscrise ale femeilor sunt cartea de bucate sau caietele cu reţete. Avem cărţi de bucate manuscrise întocmite la sate încă din secolul al XIX-lea. Cărţile de bucate se găsesc în mediu familial, fiind arhive tipice ale scrisului şi ale cunoştinţelor feminine. Două sunt motivele care au dus la apariţia lor. Fata, tânăra gospodină care se pregătea să îşi conducă propria gospodărie a adunat reţetele bucătăriei familiale într-un caiet. În acest caz, cartea de bucate susţine, transmite tradiţiile familiei. În al doilea caz, gospodina adună încontinuu reţetele culinare necunoscute. În acest caz, bucatele noi întregesc meniul familial cu elemente noi, necunoscute. O carte de bucate scrisă de mână din 1828 a fost prezentată de Fejér Anikó (Fejér 1981).

Cărţile manuscrise de medicină umană sau animală s-au înmulţit în secolele XVII-XVIII. Autorii şi-au notat observaţiile din diverse motive: medicii profesionişti, şcoliţi, au scris lucrări de etnobotanică pentru a populariza anumite cunoştinţe; doamnele din lumea bună, gospodarii copiau sau notau - printre alte însemnări - şi reţete de leacuri pentru membrii familiei sau pentru animale. Olosz Katalin a publicat culegeri de reţete care se găsesc în bibliotecile din Cluj (Olosz 1995, 2002). „Cărticica de remedii" („orvosló könyvecske") din Ghelinţa (secolul al XVIII-lea) a fost publicată de Halászné Zelnik Katalin (Halászné Zelnik 1992).

Cărţile de cântece religioase (kancionálé, zsoltároskönyv, levél sau istória) conţin cântece religioase şi rugăciuni care nu sunt liturgice şi nu sunt destinate uzului congregaţiei. Cântecele şi rugăciunile din caiete sau din cărţile populare erau prezentate, sub îndrumarea cantorului, de grupuri religioase la praznice, priveghiuri, seri de rugăciune. Tipologia temelor tratate de caietele manuscrise ale secuilor din Bucovina (culegeri de cântece religioase, cărţile morţilor) a fost redactată de Forrai Ibolya (Forrai I. 1987: 42-80).

Apicultura a reapărut în perioada Renaşterii târzii, în secolul al XVI-lea, în Germania, Anglia şi Franţa. De la mijlocul secolului al XVIII-lea până la mijlocul secolului al XIX-lea în Ungaria s-au scris aproximativ 50 de cărţi de apicultură (Gunda B. 2001: 67). Cărţile de apicultură din arhivele clujene au fost cercetate de Csetri Elek (Csetri E. 2001).

4. Scrisul a devenit o formă şi o unealtă a menţinerii contactelor. Tipurile de texte care înlesnesc comunicarea socială pot fi împărţite în două mari grupuri. Scrisoarea oficială este o formă a contactului cu instituţiile, întărind inegalităţile unei ierarhii sociale. Kovách Géza a publicat 85 de scrisori scrise de iobagi (Kovách 1971). În Ungaria, scrisorile particulare au apărut în secolul al XIII-lea. Din secolul al XIV-lea sunt folosite de nobilime şi de clasa de mijloc, iar din secolul al XV-lea utilizarea lor s-a extins şi asupra nobililor de rând şi a ţăranilor înstăriţi. Societatea feminină a început să scrie scrisori din secolele XVI-XVII. În perioada Iluminismului, scrisoarea a luat pe de o parte forme literare, iar pe de altă parte s-a încadrat în comunicaţia din lumea afacerilor şi din viaţa privată. Keszeg Vilmos a analizat colecţia de scrisori (228 de bucăţi) a unei ţărănci din Câmpia Transilvaniei, scrise între 1950-1976; Kokó Julianna şi Pozsony Ferenc au studiat corespondenţa din Primul Război Mondial a unei familii din Vârghiş, respectiv Zăbala (Keszeg 1996, Kokó 1999, József 2000, Pozsony 2008).

Scrisoarea versificată a devenit populară în literatura maghiară de la sfârşitul secolului al XVIII-lea, iar varianta ei populară a devenit frecventă la sfârşitul secolului al XVIII-lea şi la începutul secolului al XIX-lea. Mailand Oszkár, în lucrarea Székelyföldi gyűjtés, a publicat o scrisoare în versuri sub titlul Egy levél versben [O scrisoare în versuri]. (Mailand 1905: 352-355). László Gyula a analizat „cărticica scrisă de mână" a unui tânăr din Doboşeni (László 1943: 89). Albert Ernő a studiat 342 de scrisori în versuri din Secuime (Ciuc şi Trei Scaune), scrise între 1744-1970 (Albert 1999). Konsza Samu a publicat scrisori în versuri dintr-un singur manuscris al unei cărţi militare (Konsza 1957: 541-549). Horváth István a publicat corespondenţa în versuri din 1923 a unui soldat din Ozd şi a iubitei sale sub titlul Népi szerelmeslevelek [Scrisori de dragoste populare Horváth 1971: 313-316]. Seres András a publicat poezii din 7 caiete manuscrise găsite în Ţara Bârsei (Seres A. 1984: 349-353). Sub titlul Szerelmes versek, verses levelek [Poezii de dragoste, scrisori în versuri] pot fi citite poezii nedatate din Aluniş (Zsigmond J.-Palkó A. 1996: 81-85). Keszeg Vilmos a publicat poezii în versuri din secolele XIX-XX, scrise în Scaunul Secuiesc al Arieşului (Keszeg V. 2004 I.: 397-420).

În aria lingvistică maghiară organizarea breslelor poate fi datată încă din secolul al XIII-lea. Numărul lor a crescut în secolele XIV-XV şi, într-un nou val, în secolele XVII-XVIII. Membrii organizaţiilor erau anunţaţi de evenimentele planificate sau extraordinare prin tăbliţele de convocare (hivogató táblák).

În societatea informatică, tipul de text pe care se bazează comunicarea este e-mailul, scrisoarea electronică (electronic mail, în original). În cercul utilizatorilor de calculatoare corespondenţa electronică a apărut în 1965. În istoria ei, momentul de cotitură l-a constituit, în 1983, apariţia reţelelor de calculatoare (internet). Utilizarea internetului s-a răspândit mai întâi în comunicarea oficială, apoi în viaţa de afaceri, iar apoi a ajuns şi în spaţiul familial. O altă modalitate de contact în societatea informatică mobilă este sms-ul (Short Message Service, adică „serviciul de mesaje scurte"). Regulamentul sms-urilor datează din 1985.

Scrisorile în lanţ sunt forme noi ale folclorului modern urban. Au o tematică variată: jocuri de noroc, umanitare, ecologiste, atenţionări despre viruşi, religioase. Sunt răspândite în cercul persoanelor cu aceleaşi preocupări, manipulând opinia publică.

5. Scrierea are un rol important în organizarea şi perpetuarea povestirilor de viaţă, a identităţii narative, a memoriei genealogice şi a istoriei locale.

6. Scrierea creativă. Unul din curentele de cercetare din tematica scrierii identifică încă din Evul Mediu scrierea de amatori (A. Mouaci 2001). Cele două tipuri ale acesteia sunt poezia ocazională şi scrierea autonomă.

7. Inscripţia, graffiti-ul. Literatura inscripţiilor se referă la textele de pe clădiri, construcţii, obiecte, iar epigrafia este ştiinţa acestor inscripţii. Inscripţiile din mediul rural au apărut şi s-au răspândit odată cu alfabetizarea populaţiei. În Europa Occidentală apar în secolul al XVI-lea, în Ungaria în cel de-al XVII-lea, ca o imitaţie a unui obicei al nobilimii şi al clasei de mijloc (Csilléry 1979). La început a avut o funcţie practică, conţinând ani şi nume. Mai târziu a devenit din ce în ce mai mare, cu un accentuat caracter decorativ. Obiectele ţărăneşti prezintă destul de rar inscripţii religioase. În secolul al XIX-lea s-au înmulţit inscripţiile patriotice, pe vasele de lut au apărut texte care îndemnau să fie cumpărate. O parte sunt anonime (inscripţiile de pe obiecte), altele apar cu scopul de a perpetua numele autorului (inscripţii din peşteri, daruri de logodnă). Inscripţia de tip mijlocit popularizează ideile unui autor cunoscut (de exemplu citate din Biblie pe pereţii clădirilor, ale mobilierului). De multe ori inscripţiile sunt formate din cuvinte noţionale, datează (anul) sau conţine numele persoanei, al localităţii, al străzii). Inscripţiile funerare sunt uneori în versuri, pe când cele de pe păretare iau această formă în mod regulat. Uneori, sunt notate textele oralităţii primare (fragmente de cântece de petrecere însemnate pe ţigle, pe păretare). Literatura inscripţiilor este bogată şi variată. A utilizat toate tehnicile de scriere: dăltuire, vopsire, cusut, ţesut, ardere, tipărire. Suprafeţele folosite pentru inscripţii pot fi grupate în felul următor: I. inscripţii de pe clădiri: 1. biserică, 2. cetate, zidul cetăţii, 3. primăria, închisoarea, 4. locuinţe, II. inscripţii funerare, III. inscripţii de pe unelte, ustensile: 1. clopot, 2. baptisteriu, 3. haine preoţeşti, pictură de pe altar, frescă, 4. mobilier din biserică, 5. îmbrăcăminte şi elementele ei, 6. unelte casnice, 7. tablou, 8. covor, tapet, 9. instrument, 10. armă (Kubinyi András citat de Balázs 1999: 321). Motivaţiile inscripţiilor sunt diverse: pot avea funcţii magice, datează evenimente, comemorează anumite persoane, exprimă relaţii de proprietate, o opinie subiectivă (de exemplu, revoltă), ocuparea sau divizarea unui spaţiu, caracterul oficial sau privat al locului, marchează o anumită identitate, oferă o experienţă estetică sau informaţii cu caracter practic. Un tip particular de inscripţii îl reprezintă semnele arse pe corpul animalelor sau al condamnaţilor, tatuajul corpului omenesc.

Atenţia cercetătorilor s-a îndreptat către inscripţii din secolul al XIX-lea. Un cercetător sârguincios al inscripţiilor a fost învăţătorul şi inspectorul şcolar Téglás István (1853-1915) care, mulţumită profesiei sale, a cutreierat mai multe ţinuturi din Ardeal: Făgăraş, Braşov, Valea Jiului, Sibiu, Rupea, Sighişoara, Turda şi Bistriţa (Bajusz I. ed. 2005. I/1: 9-14). Orbán Balázs a colindat Ţinutul Secuiesc şi a notat inscripţiile de pe clădiri şi obiecte de cult (Orbán 1867-1873). În prima jumătate a secolului al XX-lea inscripţiile de pe clădiri au fost culese de istoria culturii şi de istoria artelor (Kelemen 1945, Entz 1994). Studii şi prezentări de texte publicate vizau inscripţiile de pe porţile din zona Praid (Márton 1999), de pe ţiglele din Secuime (Demeter-Miklós 2005), din peşterile ardelene (Emődi 2001; Dénes-Emődi 2002), de pe cadourile de logodnă sculptate şi cusute din Ardeal, respectiv Mera ( Kós 1979; Tötszegi 2007), despre semnele de proprietate de pe materialele textile (Kabay 1978).

Denumirea internaţională a mâzgăliturilor, graffiti, e un cuvânt de origine greacă şi s-a răspândit prin filieră italiană. Întemeietorul cercetărilor maghiare este Balázs Géza. Interesul său s-a îndreptat către culegerea mâzgăliturilor de pe trenurile locale din Gödöllő, din taberele studenţeşti, precum şi către alcătuirea unei tipologii (Balázs 1994). Jakab Albert Zsolt a analizat mesajele interetnice ale mâzgăliturilor politice şi cele de pe băncile Facultăţii de Filologie din Cluj (Jakab 2002, 2004, 2006, 2007).



Bibliografie selectivă



ADORJÁNI Rudolf Károly: Lukács Sándor ravai búcsúztatói 1930-1938 között. (Kriza Könyvtár.) A szöveget gondozta JAKAB Albert Zsolt és KESZEG Vilmos. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2006.
ALBERT Ernő: A népi verses levelekről. In: KESZEG Vilmos (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 7. Írás, írott kultúra, folklór. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 1999. 30-56.
ANDRÁS Erzsi Erdei: Kedvemre való, hogy meséljek. A szövegeket válogatta, gondozta, az utószót írta AMBRUS Judit. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2008.
BAJUSZ István (szerk.): Téglás István jegyzetei. Régészeti feljegyzések I/1-2. Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2005.
BALÁZS Géza: Kommunikációs létformák és átcsapások. In: KESZEG Vilmos (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 7. Írás, írott kultúra, folklór. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 1999. 310-331.
BALÁZS Lajos: Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1994.
BALÁZSI Dénes: Halottbúcsúztatók a Kis- és a Nagy-Homoród mentéről. In: CSEKE Péter - HÁLA József (szerk.): „A Homoród füzes partján..." Dolgozatok a Székelyföld és a Szászföld határvidékéről. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000. 363-384.
BECZE Márta: Orbán Lázár irattárának elemzése (Esetelemzés). Néprajzi Látóhatár X. (2001) (1-4) 121-133.
BEREKMÉRI István Andrásé: Minden poklokon keresztül. Sajtó alá rendezte és a kísérő tanulmányt írta VAJDA András. Mentor, Marosvásárhely. 2008.
BÖZÖDI György: Írásos népi műveltség. Termés. (Tél) 1944. Kolozsvár
CSETRI Elek: Erdélyi méheskert. Régi erdélyi méhészkönyvek. Bevezető tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel közzéteszi ~. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2001.
CSILLÉRY Klára, K.: felirat szócikk. In: ORTUTAY Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. II. F-Ka. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979. 131.
CSOMA Zsigmond: A székelykeresztúri (Cristuru Secuiesc) hegyközség társadalma és élete a XX. század elején (1905-1921). Néprajzi Látóhatár II. (1993) (3) 189-202.
DANKANITS Ádám: XVI. századi olvasmányok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974.
DEÁK Ferenc: „Bármit mondanak... mutasson a látszat." Egy deviáns gyászjelentő és egy deviáns élet Felsőcsernátonban. In: BORBÉLY Éva - CZÉGÉNYI Dóra (szerk.): Változó társadalom. (Kriza Könyvek, 1.) Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 1999. 176-180.
DEÁK Ferenc: A végrendelkezés Csernátonban. In: DIMÉNY Attila - SZABÓ Á. Töhötöm (szerk.): Népi kultúra, társadalom Háromszéken. (Kriza Könyvek, 17.) Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2003. 154-174.
DEMÉNY Lajos - PATAKI József - TÜDŐS S. Kinga (közzéteszi): Székely oklevéltár. Új sorozat I-VII. Kriterion Könyvkiadó-Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 1983-2004.
DEMETER István - MIKLÓS Zoltán: Nyikó menti díszített tetőcserepek. Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely, 2005.
DÉNES István - EMŐDI János: Régi barlangfeliratok a Vargyas-szoros barlangjaiban. Erdővidéki Lapok III. (2002) 4. (10) 4-10.
EMŐDI János: Erdélyi barlangfeliratok a 16-20. századból. Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság-Erdélyi Kárpát Egyesület-Nagyváradi Római Katolikus Püspökség-Királyhágómelléki Református Egyházkerület, [Nagyvárad], 2001.
ENTZ Géza: Erdély építészete a 11-13. században. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 1994.
FARAGÓ József: Szabó Mihály homoródalmási kéziratos énekeskönyvéből. In: CSEKE Péter - HÁLA József (szerk.): „A Homoród füzes partján..." Dolgozatok a Székelyföld és a Szászföld határvidékéről. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000. 305-316.
FARAGÓ József - HÁLA József: Homoród menti „pástílusok". In: CSEKE Péter - HÁLA József (szerk.): „A Homoród füzes partján..." Dolgozatok a Székelyföld és a Szászföld határvidékéről. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000. 329-362.
FARKAS Kinga: Népi írásbeliségről - Kusztos Vilmos verses füzete kapcsán. In: KESZEG Vilmos (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 7. Írás, írott kultúra, folklór. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 1999. 227-239.
FAZEKAS Zsuzsanna: Ezen vöfi Könyv a Karsai Mihályé. Vőfélykönyv Székről. L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2000.
FEJÉR Anikó: Egy háromszéki kéziratos receptkönyv 1828-ból. In: SZÉKELY Zoltán - KOVÁCS Sándor - ZÁGONI Jenő - GAZDA Klára - KOZÁK Albert (szerk.): Aluta XII-XIII. Studii şi comunicări - Tanulmányok és közlemények. Sepsiszentgyörgyi Múzeum, Sepsiszentgyörgy, 1981. 137-155.
FERENCZI Géza - FERENCZI István: Magyar rovásírásos emlékekről. In: CSETRI Elek - JAKÓ Zsigmond - TONK Sándor (szerk.): Művelődéstörténeti tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest. 1979. 9-32., 212-215.
FODOR Attila: Az aranyosszéki halottbúcsúztató versek 21. századi vizsgálata. Erdélyi Múzeum LXX. (2008) 1-2. 1-16.
FORRAI Ibolya: Népi írásbeliség a bukovinai székelyeknél. Múzsák, [Budapest], 1987.
GAZDA Andrea: Tárgy és életmód két barátosi hozománylevél kapcsán. In: SZABÓ Á. Töhötöm (szerk): Életutak és életmódok. (Kriza Könyvek, 15.) Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2002. 42-54.
GAZDA Andrea: Felső-háromszéki hozománylevelek elemzése. In: DIMÉNY Attila - SZABÓ Á. Töhötöm (szerk.): Népi kultúra, társadalom Háromszéken. (Kriza Könyvek, 17.) Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2003. 58-73.
GAZDA Andrea: Tárgy és reprezentáció a barátosi hozománylevelekben. In: KESZEG Vilmos - TÖTSZEGI Tekla (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 13. Tanulmányok Gazda Klára 60. születésnapjára. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2005. 136-163.
GUNDA Béla: Méhészet. In: PALÁDI-KOVÁCS Attila (főszerk.): Magyar Néprajz. II. Gazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2001. 64-103.
HAJNAL István: Írástörténet az írásbeliség felújulása korából. Kiadja a Budavári Tudományos Társaság, Budapest, 1921.
HAJNAL István: Írásbeliség, intellektuális réteg és európai fejlődés. Klny a Károlyi Árpád Emlékkönyvből. Sárkány-Nyomda R.t., Budapest, 1933. 183-214.
HALÁSZNÉ ZELNIK Katalin: Gelencei orvosló könyvecske. Kézirat a XVIII. századból. Antológia Kiadó, Lakitelek, 1992.
HORVÁTH István: Magyarózdi toronyalja. Írói falurajz. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1971.
IMREH István: A paraszti írásbeliség múltjából. Korunk XIX. (1960) (7) 847-850.
IMREH István: A törvényhozó székely falu. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1983.
ISTVÁN Anikó: „Most segíts meg, Mária..." A futásfalvi Sarlós Boldogasszony-napi búcsú szövegrepertóriuma. (Kriza Könyvek, 20.) Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2003.
ISTVÁN Anikó: Az istenséggel való írásos kommunikáció, mint „ritualizált viselkedésmód". A futásfalvi kegytemplom emlékkönyve. In: DIMÉNY Attila - SZABÓ Á. Töhötöm (szerk.): Népi kultúra, társadalom Háromszéken. (Kriza Könyvek, 17.) Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2003a. 74-100.
ISTVÁN Lajos: Számírás - madárnyelv. In: KESZEG Vilmos (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 7. Írás, írott kultúra, folklór. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 1999. 70-71.
JAKAB Albert Zsolt: A padfirka-kultúra. In: SZABÓ Á. Töhötöm (szerk.): Lenyomatok. Fiatal kutatók a népi kultúráról. (Kriza Könyvek, 12.) Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2002. 217-232.
JAKAB Albert Zsolt: Falfirkálás interetnikus környezetben. In: SZABÓ Á. Töhötöm (szerk.): Lenyomatok 3. Fiatal kutatók a népi kultúráról. (Kriza Könyvek 23.) Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2004. 90-125.
JAKAB Albert Zsolt: A firkálás helye, motivációi és szerepe a diákkultúrában. In: EKLER Andrea - MIKOS Éva - VARGYAS Gábor (szerk.): Teremtés. Szövegfolklorisztikai tanulmányok Nagy Ilona tiszteletére. (Studia Ethnologica Hungarica VII.) L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2006. 354-370.
JAKAB Albert Zsolt: Firkás város. A firkálás és terei Kolozsváron. In: JAKAB Albert Zsolt - KESZEG Vilmos (szerk.): Csoportok és kultúrák. Tanulmányok szubkultúrákról. (Kriza Könyvek, 29.) BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék-Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2007.161-193.
JAKAB Zsuzsánna: Demeter Domokos a népi verselő. In: KESZEG Vilmos (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 7. Írás, írott kultúra, folklór. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 1999. 216-226.
JAKÓ Zsigmond: Írás, könyv, értelmiség. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976.
JAKÓ Zsigmond: A laikus írásbeliség kezdetei a középkori Erdélyben. In: Uő: Írás, könyv, értelmiség. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977. 25-36.
JÓZSEF Álmos: Levelek és egyéb írott emlékek az első világháborúból. In: BOÉR Hunor (szerk.): Acta 2000. I. Székely Nemzeti Múzeum-Csíki Székely Múzeum. Sepsiszentgyörgy-Csíkszereda, 2000. 297-315.
KABAY Béla: Csíkvilág - jelvilág. In: Korunk Évkönyv 1979. Kolozsvár-Napoca, 1978. 139-146.
KELEMEN Lajos: Erdélyi magyar templomi karzat- és mennyezetfestmények a XVII. századból. Erdélyi Tudományos Intézet, Kolozsvár, 1945.
KESZEG Vilmos: A folklór határán. A népi írásbeliség verses műfajai az Aranyosszéken. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991.
KESZEG Vilmos: A kéziratos füzetek költészetéről. Jelenlét II. (1991a) (6) 16-17, (7) 55-57.
KESZEG Vilmos: Kelt levelem... Egy mezőségi parasztasszony levelezése. (Néprajzi látóhatár kiskönyvtára, 6.) Györffy István Néprajzi Egyesület, Debrecen, 1996.
KESZEG Vilmos: Vallásos téma az aranyosszéki emlékverses füzetekben. In. LACKOVITS Emőke, S. (szerk.): Népi vallásosság a Kárpát-medencében. II. Veszprém-Debrecen, 1997. 419-425.
KESZEG Vilmos: Az írás a populáris kultúrában. In: CSOMA Zsigmond - VIGA Gyula (szerk.): Európából Európába. Néprajzi Látóhatár VI. (1997a) (1-4) 45-52.
KESZEG Vilmos: Írott szövegek egy egyén életterében. Ethnographia 109. (1998) (2) 589-628.
KESZEG Vilmos: Századeleji gyászjelentő lapok. In: Uő (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 7. Írás, írott kultúra, folklór. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 1999. 95-110.
KESZEG Vilmos: Szövegtípusok, szövegfunkciók és íráshasználat az aranyosszéki temetési szertartásban. In: CSERI Miklós - KÓSA László - BERECZKI Ibolya, T. (szerk.): Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón. A Magyar Néprajzi Társaság-Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre, 2000. 131-164.
KESZEG Vilmos: A genealógiai emlékezet szervezése. In: ÁRVA Judit - GYARMATI János (szerk.): Közelítések az időhöz. Tanulmányok. (Tabula Könyvek, 3.) Néprajzi Múzeum, Budapest, 2002. 172-212.
KESZEG Vilmos: A halott biográfiája: lázadás a névtelen halál ellen. In: Uő: Homo narrans. Emberek, történetek és kontextusok. (Ariadné Könyvek.) KOMP-PRESS-Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2002a. 205-256.
KESZEG Vilmos: Aranyosszék népköltészete. Népi szövegek, kontextusok. Monográfia. I-II. Mentor, Marosvásárhely, 2004.
KESZEG Vilmos: Az írás szerepe egy asszony életében. In: Uő (szerk.): Specialisták. Életpályák és élettörténetek I-II. Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2006. 583-664.
KESZEG Vilmos: Élettörténetek populáris regiszterekben. In: JAKAB Albert Zsolt - KESZEG Anna - KESZEG Vilmos (szerk.): Emberek, életpályák, élettörténetek. BBTE - KJNT, Kolozsvár. 2007. 151-198.
KESZEG Vilmos: Alfabetizáció, írásszokások, populáris írásbeliség. KJNT - BBTE, Kolozsvár, 2008.
KESZEG Vilmos (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 7. Írás, írott kultúra, folklór. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 1999.
KESZEG Vilmos (szerk.): Kicsiny dalaim. Népi költők antológiája. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 1999a.
KISS Dániel: Minden gyümölcse életemnek...Sajtó alá rendezte és a kísérő tanulmányt írta BAJKÓ Árpád. Mentor, Marosvásárhely, 2010.
KOKÓ Juliánna: Egy vargyasi család levelezése az első világháborúban. In: KESZEG Vilmos (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 7. Írás, írott kultúra, folklór. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 1999. 240-265.
KONSZA Samu: Háromszéki magyar népköltészet. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Marosvásárhely, 1957.
KÓS Károly: Régi hozománylevelek Kézdipolyánról. Művelődés XXX. (1977) (1) 23-26.
KÓS Károly: Egy csíkszentgyörgyi családi levelesláda XVII. századi irataiból. Művelődés XXX. (1977a) (10) 57-65.
KÓS Károly: Régi falusi levelesládákból. Művelődés XXXI. (1978) (2) 22-23.
KÓS Károly: Eszköz, munka, néphagyomány. Dolgozatok a munka néprajza köréből. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979.
KÓS Károly: A csángó írásrendszerről. Néprajzi Látóhatár III. (1994) (1-2) 283-298.
KÓS Károly: Szilágysági levelesládákból. Ethnographia CIX. (1998) (1) 159-167.
KÓS Károly: Régi falusi levelesládákból. Egy vajasdi százéves fogalmazványkönyv. Művelődés LII. (1999) (6-8) 126-127.
KOVÁCH Géza: Erdélyi jobbágyok panaszlevelei. Kordokumentumok az erdélyi falu életéből 1771-1848. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971.
KOVÁCS KISS Gyöngy: Végrendeletek Kolozsvár város levéltárában. In: PÁL Judit - SIPOS Gábor (szerk.): Emlékkönyv Csetri Elek születésének nyolcvanadik évfordulójára. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2004. 258-267.
KÖNCZEI Csilla: Jegyzetek a Lábán-táncjelírásról. (Kriza Könyvek, 10.) Szerkesztette, lektorálta, a fotókat, az ábrákat és a kinetogramok grafikáit készítette FÜGEDI János. Kriza János Néprajzi Társaság-Hagyományok Háza, Kolozsvár-Budapest, 2002.
LÁSZLÓ Gyula: Verses népi szerelmeslevelek. Termés. (Ősz) (1943) 89-93.
MAILAND Oszkár: Székelyföldi gyűjtés. (Magyar Népköltési Gyűjtemény, VII.) Budapest, 1905.
MAJOR Miklós: Koszorúba font gabonakalászok. Szabó Miklós, szilágybagosi parasztkrónikás naplójegyzetei a 20. század második feléből. In: Keszeg Vilmos (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 7. Írás, írott kultúra, folklór. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 1999. 200-215.
MÁRTON Béla: A sóvidéki faragottkapu-feliratok. In: KESZEG Vilmos (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 7. Írás, írott kultúra, folklór. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 1999. 72-88.
NAGY Jenő: Magyarvalkó életéből. In: Uő: Néprajzi és nyelvjárási tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest. 1984. 107-119.
MOUACI, Aude: Les poètes amateurs. Approche sociologique d'une conduite culturelle. L'Harmattan, Paris, 2001.
NAGY Réka: Az írás szerepe egy szilágysági ember életében. In: ILYÉS Sándor - JAKAB Albert Zsolt (szerk.): Lenyomatok 6. Fiatal kutatók a népi kultúráról. (Kriza Könyvek, 28.) Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2007. 52-78.
OLOSZ Katalin: „Külömbféle nyavallyák orvoslássára szólgáló falusi patika." Orvoslás és növényismeret egy múlt századi kéziratos receptgyűjteményben. In: ZAKARIÁS Erzsébet (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 3. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 1995. 42-50.
OLOSZ Katalin: 17-19. századi kéziratos magyar orvosló könyvek kolozsvári könyvtárak gyűjteményeiben. In: SZIKSZAI Mária (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 10. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2002. 31-43.
ORBÁN Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból. I-VI. Tettey Nándor és Társa Bizománya, Pest-Budapest, 1868-1973.
PÁL Judit: Írástudás a Székelyföldön a XVIII. században. In: KOVÁCS András - SIPOS Gábor - TONK Sándor (szerk.): Emlékkönyv Jakó Zsigmond születésének nyolcvanadik évfordulójára. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 1996. 421-433.
POZSONY Ferenc: Gazdasági élet Zabolán az első világháború idején egy zabolai tüzér leveleinek tükrében. In: ILYÉS Sándor - KESZEG Vilmos (szerk.): Az eltűnt katona. KJNT Évkönyve 16. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2008. 189-204.
RÁDULY János: Rovásíró őseink. Adalékok rovásírásunk ismeretéhez. Firtos Művelődési Egylet, Korond, 1995.
RÁDULY János: Titkok a rovásírásban. Adalékok rovásírásunk ismeretéhez. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2004.
SALLÓ Szilárd: Egy egyén tulajdonában lévő gyászjelentő-gyűjtemény vizsgálata. Acta Siculica 2007. (2007)739-750.
SERES András: Barcasági magyar népköltészet és népszokások. Sajtó alá rendezte KESZEG Vilmos. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984.
SIPOS Gábor: Marosszéki népoktatás a XV. századtól 1848-ig. In: Művelődéstörténeti tanulmányok. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1980. 107-135.
SIPOS Gábor (szerk.): Emlékkönyv Csetri Elek születésének nyolcvanadik évfordulójára. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2004. 258-267.
STOLL Béla: A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája 1565-1840. Budapest, 1963.
SZABÓ T. Attila: Kéziratos énekeskönyveink és verses kézirataink a XVI-XIX. században. Zalău - Zilah, 1934.
SZABÓ T. Attila: Újabb adatok és pótlások kéziratos énekeskönyveink és verses kézirataink könyvészetéhez. Kolozsvár, 1941.
SZABÓ Károly - SZÁDECZKY Lajos - BARABÁS Samu (szerk.): Székely oklevéltár. Kolozsvár-Budapest, 1872-1934.
SZŐCSNÉ GAZDA Enikő: Tárgyak és írások. A hozománylevelek szerepe a háromszéki nők életében. In: GAZDA Klára - TÖTSZEGI Tekla (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 14. Tanulmányok Szentimrei Judit 85. születésnapjára. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2006. 31-42.
TÁRKÁNY SZÜCS Ernő: Vásárhelyi testamentumok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1961.
TÓTH Zsombor: A történelmem terhe. Antropológiai szempontok a kora újkori magyar írásbeliség textusainak értelmezéséhez. (Ariadné Könyvek.) KOMP-PRESS-Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2006.
TÓTH Zsombor: Usus Doctrinae: Cserei Mihály Praxis Pietatis olvasata. In: FAZAKAS Gergely Tamás - GYŐRI L. János (szerk.): Medgyesi Pál redivivus. Tanulmányok a 17. századi prédikátor életművéről. Debreceni Egyetem, Egyetemi és Nemzeti Könyvtár, Debrecen, 2007. 45-79.
TÖTSZEGI Tekla: Hímes zsebkendők. Funkciók, díszítmények, szövegek. In: SZEMERKÉNYI Ágnes (szerk.): Folklór és vizuális kultúra. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007. 438-457.
VAJDA András: Az írás funkciói egy település életterében. In: JAKAB Albert Zsolt - SZABÓ Á. Töhötöm (szerk.): Lenyomatok 5. Fiatal kutatók a népi kultúráról. (Kriza Könyvek, 27.) Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2006. 267-286.
VÁRKONYI Nándor: Az írás története. Turul, Budapest, 1943.
VÁRKONYI Nándor: Az írás és a könyv története. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2001.
VASAS Samu - SALAMON Anikó: Kalotaszegi ünnepek. Gondolat, Budapest, 1986
ZSIGMOND József - PALKÓ Attila: Magyaró néphagyományaiból. Szemelvények. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1996.
ZSÓK Béla: Ezek utolsó akaratim... In: KESZEG Vilmos (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 7. Írás, írott kultúra, folklór. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 1999. 111-118.



Discuţie


IMAGINI



INCLUDERE ÎNTR-O ALTĂ PAGINĂ